Kreatorta

A babának született ember
Tökéletes, ámbár magatehetetlen. Sír, hajszálon függ a sorsa, magától értetődik. Hogy ezen nem gondolkodik, az is. Még csak nem is remél. Azt sem tudja, hogy van. Ez a teljes létezés.
Azonos a pillanattal, azzal, aki abban él.
Nincs ítélet, sem kérdés. Mintha földre szállt Isten lenne a ma született csecsemő. Nem tesz, nem is tehet magáért, sem másért többet annál, mint azt, hogy él, létezik, itt van, közénk jött, de ha nem fogadják rangja szerint, ahogyan a szülők Mária és József a gyermeküket, gyorsan elpusztulhat.
Nem magának hiányzik. Ha méltók vagyunk arra, hogy köztünk maradjon, akkor szopik, napról napra erősödik, feláll, megtanul beszélni, emberré válik. Ez a baba jósága.
Mire felnő, már nem tökéletes, egyre kevésbé az. A hajdani babák közül a kiválasztottak gyorsan el is mennek, másokért adják életüket, de tüstént, többségük azonban maradni igyekszik. Ha megtanult szeretni, megőrzi magában a babát.
Vénségére azonban mindinkább magatehetetlen az ember. Benne a baba sír. Tudja, hogy meghal, mint bárki más. Azt hiszi, anélkül, hogy a létezésben jelet hagyott volna. Attól fél, hogy nem lesz. Holott pillanatról pillanatra újra születik. Jönnek a babák, kiverekszik magukat édesanyjuk öléből, győztesen zokogva.
Ez a diadal a földön.

A kép és szöveg forrása: Nők lapja 2010. április 14.